|
Témaindító hozzászólás
|
2005.03.25. 12:15 - |
(Alulról felfelé érdemes olvasni...:) )
Óvatos léptekkel közelítettem meg a házat. A falucska néhány lakója közül csupán ketten maradtak itt, hogy őrizzék a falu emlékét. Annyira eldugott helyen volt, hogy senki sem tudott róla. Azok, akik itt laktak már rég magukkal vitték emlékét a sírba. Az idős házaspár egy öreg kutyát tartott. Nem is inkább házörzőnek, hiszen senki sem járt erre, inkább csak mert fiatalkora óta velük élt.
-Vaari, a Csend faluja- motyogom magam elé, miközben elsétálok az alvó kutya mellett. Beérek a csendes, sötétségbe burkolózó házba. A vén férj nem lélegzik. Különös bizsergető érzés szalad végig rajtam, miközben arra gondolok, meghalt. Az öregasszonyt óvatosan küldöm párja után. A kutyát már nincs erőm megölni. Elszomorít a halál hangulata, pedig egyébként hidegvérű gyilkosnak ismernek a Család tagjai. A két öreget néma csendben temetem el, aztán visszasétálok a Családi Fészekbe. Alessa már az ajtóban vár. |
[33-14] [13-1]
| Miután Sonja ott hagyott az újdonsült vámpírral, besegítettem a faluba és az út alatt Ursula-kiderült, hogy így hívják ezt a lányt- kérdéseket tett fel: -hova viszel? milyen élet ez? majd megtanítasz mindenre? hol a teremtőm?-ezekre nem én akartam neki választ adni, hiszen nem az én gyermekem, és nem is voltam soha jó magyarázó, ezétr mindig szűkszavúan csak annyit mondtam: -majd a teremtőd mindent elmesél! most viszont még pirkadat elött a faluba kell érnünk.-Mikor már a házban voltunk láttam, h Alessa már befeküdt a szarkofágjába, és Sonja nem volt sehol, az egyik üres szarkofágba "lefektettem" Ursulát, és magam is aludni mentem. Elhatároztam, hogy a holnap estémet egyedül töltöm, kell egy kis nyugalom... |
"Gyermekeim"! Úgy látom, kizárva érzitek magatokat a játékból... A lényeg!
Nem csupán egy szálon futhat a cselekmény!!! Most több szálra szakadt.
Elvileg a mostani állás:
Sophie
Alessa-Sonja
Allie-Ursula
Nyugodtan írkáljatok, játszatok!! Akár együtt!! Hajrá!
És vegyétek be Sophiet is;)
Sonja |
|
//Ok, elrontottad, kijavítom... Tudod néha, amikor már elég sokáig volt
éjszaka, a nap gondol egyet, és felkel... Öhöm-öhöm. Szerinted mér lóháton
vittelek haza???? Jajjjíííííííí.... Akkor vegyük úgy, hogy már aludtál,
felkeltél, és mécc.:P//
A szénaillat kellemes hangulatot keltett bennem, mikor felébredtem.
Kárhozat még mindig mellettem feküdt, bár egy ideje már ébren volt.
-Arra
vártál, hogy felébredjek?
Hozzám dörgölte a fejét igenlése jeléül.
-De
aranyos vagy- mosolyogtam rá- igazán kedves tőled.
Felkeltem, lehunytam a
szemem, átgondoltam, hogy a napi vadászat hol lenne a legmegfelelőbb... A
vadászatról Alessa és a kis kopója jutott eszembe. Megráztam a fejem. Rögtön a
kutya ugrott be, és azt végképp nem akartam. A tegnapi gyengeségemet lenyeltem,
és felképeltem magam.
-Térj már észre!!
Kegyetlenségem határtalan volt,
ezt mindenki tudta. Úgy gondoltam a rémkép eltüntetésére a kutya kiiktatása
lenne a megfelelő eszköz. Ismét felnyergeltem Kárhozatot. Túl sokat ácsorgott
már, és ennek ő látta a leginkább kárát. Vágtáztunk, ügettünk... Rendkívűl
élveztem a szabadságot az ő társaságában. Lassan el is felejtkeztem a kutyáról,
mikor a távolban egy halvány alak ötlött a szemembe. Nagyon messze járt már, ám
a mellette ugráló kis pont nagyon ismerős volt.
-Alessa?
Nem volt már
bennem keserűség. Ő a maga útját járja, majd én is. Ideje "felnőnie" vámpír
énjéhez. A kíváncsiság, és a picike aggodalom azonban arra ösztökélt, hogy
kövessem.
-Menjek? Ne menjek?
Kárhozatra vártam. Ő mindig jobban tudta,
mit tegyek... Megrázta a fejét, lépésben elindult a láthatár szélén járó Alessa
után.
-Csodás. És a többiek?
Szépségem azonnal megállt. Hátrált egy
lépést, majd előre is tett egyet. Bizonytalanul megállt.
-Na?
Dobbantott
egyet, ismét megrázta sörényét.
-Ne mond, hogy nem tudsz
dönteni...
Nyihogott egyet, mely úgy tűnt mintha azt mondaná: "Hagyj már a
többiekkel! Alessát jobban ismerem, és féltem, mint te."
Vágtába ugrott, majd
kicsit később lépésre váltott, hogy észrevétlenek maradjunk.
//ő itt az én szépséges Kárhozatom!!!:
 |
Sonja magamra hagyott, kancáját kísérte az istállóba. Úgy véltem, azért hagyott egyedül az üres lakásban, hogy legyen időm összepakolni a holmim, és kopóm megkötni.
A kis kopócska engedelmesen követett mindenhová, ahová csak mentem. Ő volt a leghűségesebb barátom és társam. Persze egyáltalán nem olyan, mint Sonja. A kis állat mindent megtett ami csak tőle tellett, úgy feltétel nélkül szeretett, ahogy csak egy állat tudhat.
Vaskos, izmos kis nyakára kötöttem a pórázt és vállamra vettem a batyut. A táska nagy részét kopócskám dolgai töltötték ki.
Kis kutyám éles vonyítást hallatott. Érezte a szomorúságom.
Valahol a szívem legmélyén szerettem volna, ha minden máshogy alakul.
Reméltem, hogy Sonja megpróbál visszatartani, persze nem volt rá esély, de jól esett volna. Egy újabb vámpír csatlakozott a családhoz, bizonyára kivételes személyiség lehet. Sajnáltam, hogy nem ismerhetem meg.
A szarkofágomra néztem, ami a sarokban állt.
- Őrizd a helyem! Visszajövök...
|
Hosszú ideig néztük egymást. Annyi mindent akartam mondani neki... Hogy nem szeretném, hogy elmenjen. Hogy szükségem van rá. Meg akartam neki mutatni a kutyát is, magányom szimbólumát. "De hisz nem maradsz egyedül!" Próbáltam nyugtatni magam, de jól tudtam, hogy hiába is áltatnám magam hazugságokkal... Ha ő elmegy, én is elmegyek.
Visszatértem a jelenbe. Azon kaptam magam, hogy újra a rég megszokott üres tekintettel bámulok Rá. Érzéseimet és gondolataimat teljesen elszigeteltem előle. Szótlanul a nyeregre mutattam. Ő kelletlenül felült elém, úgy láttam, egyetlen porcikája sem kíván már velem lenni. Kárhozat magától indult haza, irányítani sem kellett.
Ismét gondolataimba temetkeztem... Nyugodt légzésem zihálássá váltm ajkamba haraptam. Az volt a legszörnyűbb, hogy érzéseimet senkinek sem mondhattam el, minden gondolatomat magamba kellett szorítanom. Nyeltem egyet, hogy megszűnjön a gombóc, de hiába.
Bár Kárhozat lépésben haladt, mégis gyorsabban hazaértünk, mintha gyalog tettük volna meg az utat. Mikor leszálltunk az én halhatatlan szépségemről, Ő rögtön a ház felé indult. Úgy éreztem, haragszik rám.
-Alessa- suttogtam alig hallhatóan. Borzalmasan éreztem magam. Bár kifelé semmilyen érzelmet nem mutattam, legbelül a kínok kínját éltem meg. Hatalmas sóhaj tört fel belőlem. Olyan nehéz volt kimondani azt az egy mondatocskát...
-Nagyon fogsz hiányozni.
Elfordultam, hogy ne kelljen ránéznem. Megragadtam a kantárt, és levezettem Kárhozatot a föld alatti istállójába. Próbáltam simogatni, hogy megnyugodjak... Azt hiszem, ő tudta csak igazán, mi megy végbe bennem. Szeretete jeléül hozzám dörgölte a fejét, amiért végtelen hála töltött el. Azonnal bezártam az istálló ajtaját, senkivel sem akartam beszélni. Gondolataimat Kárhozat gondos leszerszámozásával, és lecsutakolásával próbáltam elterelni. Mikor befejeztem vámpírlovam rögtön befeküdt a széna közé, és jól meghempergett benne. Hangulatom ellenére jót mosolyogtam rajta. Kárhozat elhelyezkedett a széna közt, és én mellé feküdtem. Azonnal álomba merültem. |
Azon kaptam magam, hogy nézem Kárhozatot és rajta Sonját. Elgondolkoztam, képes lennék-e elhagyni teremtőmet.
De ismét ugyanarra jutottam: Sonja és én szinte összeforrtunk, teremtőm lassan olyan volt nekem mint egykor anyám. Gondoskodó és kedves.
Egy kis magányra vágytam, szabadulni a felelősség alól.
Kárhozat megállt előttem és Sonja rám nézett. Kissé elbóbiskolt, ráttam rajta, szeretne maradásra bírni.
Kíváncsi voltam, melyik énje nyer majd. A gondoskodó anya vagy a makacs lány. Sonja komor arcát fürkésztem. Hagytam, hogy az idő megoldjon mindent... |
//Tudtam, hogy inni fogsz belőle>)) hahaha....//
Meg sem lepődtem rajta, hogy rávetette magát az áldozatra. Évtizedek óta erre vártam. Ám arról fogalmam sem volt, milyen érzéseket válthat ki belőle első gyilkossága. Én élveztem, hiszen a bosszú vezérelt, de ő... Nem mentem utána. Mégcsak nem is kiabáltam. Számra forrt a neve, mint Luciusé. Kárhozat azonnal utána indult, de gyengéden visszafogtam a gyeplővel.
-Nem jut messzire. Nemsokára itt a hajnal.
Kárhozat megrázta a fejét, tett egy lépést hátra. A dühöm elpárolgott. Egy meleg cseppecske szaladt végig arcomon. A vérvörös könnycseppet gyorsan letöröltem, majd a holttestre néztem.
-Neked sem ez a szerencse napod...
Allieéknek intettem, hogy induljanak haza, nekem még dolgom volt. Az ételt odaadtam az ébredező gyerekeknek, majd Alessa után indultam. Ez a bolond lány hol fog aludni, ha nem talál helyet...
Miközben Kárhozat lépésben haladt ösztöneit követve, én átöleltem a nyakát.
-Te vagy az egyetlen igazi barátom... Miért is kutakodtam más társ után?
Kárhozat hozzámdörgölte a fejét, halkan nyihogott. Hangja igazán kedves volt számomra. Miközben simogatni kezdtem a szügyét és a marját egy régen elfeledett dalocska jutott eszembe. Anyukám énekelt kis koromban, mikor féltem a sötétségtől. Halkan dúdolgattam, elméláztam a múltamon...
"Látod az éjben
sok ezernyi fényben
mennyi az élet
csak keresned kell...
Jól tartsd majd észben,
ha ismét úgy érzed
magad vagy végleg
a puszta sötétben:
Az ezernyi élet
megvéd majd ha kéred
Csak hunyd le két szemed
S aludj csendesen el..."
Kárhozat bökdösésére ébredtem. Alessa velem szemben állt. |
Még sosem láttam Sonját ilyen dühösnek. El akartam neki mondani, hogy elmegyek egy időre, de már felesleges volt. Mindent tudott, és persze kiborult. A hívásra Sonja elfutott, rámparancsolt, hogy maradjak ott, ahol vagyok.
- Sokat köszönhetek neked Sonja, de egyszer minden gyermeknek a saját lábára kell állnia! - kiabáltam az elviharzó Sonja után, de valószínűleg már nem hallotta.
Gyötrődtem míg teremtőm oda volt. Kínzott a bűntudat, de tudtam, ha most nem megyek el, sosem fogok tudni elszakadni Sonjától.
Olyan volt mintha összeforrt volna a lelkünk. Ez számomra már maga volt a kín. Így élni, nap- napután.
Sonja egy eszméletlen férfival tért vissza. Nem értettem mit akar vele, miértem szívta ki a vérét? Minek hozta ide? Tele voltam kérdésekkel.
Mentorom elém lökte a férfit, és ivásra buzdított, sőt parancsolta. Ez rendkívüli rossz érzéssel töltött el. Mélyen megbántott, tudta, hogy nem lennék képes megtenni csak így.
Gondoltam, hogy azért hozta, bebizonyítsa elpusztulnék egyedül.
De én túl makacs voltam /és vagyok :) / , meggondolatlanul vetettem rá magam a testre. Bizonyítani akartam, és mindenáron ellentmondani Sonjának. Meg akartam mutatni neki, hogy nélküle is boldogulok, mégha ez nem is volt feltétlenül így.
Csak ittam és ittam, tele voltam daccal és erősebbnél erősebb érzelmekkel, amiket nem is értettem.
A földre eresztettem a férfi hideg testét. Nem sokkal később meghalt...
Dermedten álltam a holttest fölött, ekkor ébredtem rá, mit tettem.
Láttam Alliet és egy másik nőt sétálni az erdő felöl.
De én már nem vártam meg míg ideérnek.
Otthagytam Sonját, és elfutottam.
|
Fájdalom futott végig rajtam. Csak egy pillanatra olvastam bele Alessa felkavaró gondolataiba, de máris vérszemet kaptam. Nyeltem egyet. Behunytam a szemem, mélyeket lélegeztem, de...
-El akarsz hagyni?- suttogtam erőtlenül. Aztán a düh erőt adott nekem.
-El akarsz hagyni?? Mint Sophie? Mint Joe? Te is kezded? Nem tettem érted eleget? Nem elnéztem, hogy... Veled voltam, ha szükséged volt rám, segítettem! Öltem helyetted! Ennyit jelentenek neked az átbeszélgetett éjszakák? Hát akkor menj Sophieval! Csak azt ne hidd, hogy helyetted is elvégzi a piszkos munkát!
Meghallottam a segélykiáltást. Indulatosan felálltam, és elrohantam a hang irányába.
-Maradj a gyerekekkel!-kiáltottam hátra. Allie hátrált a lánytól.
-Ez csak egy ember!-kiáltottam rá. Fellöktem a lányt, majd leszorítottam a földre.
-Egy erőtlen.. Gyenge-felkaroltam-Ember!
Odalöktem Allienek. Láttam, hogy meglepődött. Nagyon nem értette, mi bajom lehet. Ráordítottam.
-Gyerünk! Éhes vagy nem?
Csak bámult rám, aztán megvonta a vállát. Élvezettel kiszívta a lány vérét. Dühöngtem. A lány falfehéren zuhant a földre, nem is szórakoztam a késsel, átharaptam a csuklómat, és megitattam a véremmel.
-Akkor te leszel a társam!
Hirtelen észbekaptam, elszörnyedve elkaptam a karom, de már késő volt. Allievel hagytam. Hazarohantam a lehető leggyorsabban, néhány perccel később Kárhozat már felnyergelve állt az istálló előtt. Vágtával akartam gyorsabban beérni a városba. Még láttam, ahogy Allie kitámogatja az erdőből a vámpírrá vált lányt, majd tovább haladtam. Még a nevét se tudtam. Dühös voltam. Kárhozat tudta, ezért minden tőle telhetőt megtett a villámgyors vágtáért. Beértem a városba, feltörtem egy házat. Az összes ehetpt felpakoltam Kárhozatra felébresztve ezzel az ott lakó agglegényt. Fejbe vertem egy bottal, ráfektettem a nyeregre, és már vágtattunk is vissza. Bementem a házba. A gyerekek mellett még mingid ott volt Alessa. Egyáltalán nem érdekeltek már érzelmei vagy gondolatai. Karon ragadtam, és kirángattam Kárhozathoz. Felültem a lóra, és lelöktem róla az ébredező férfit.
-Tessék! Öld meg! Csillapítsd vele szomjadat! Most! |
| Már legalább 10perce ott ültem hátamat neki támasztva egy szimpatikusnak tűnő fának. Mély lélegzeteket vettem, hogy megnyugodjak, és sikerült is, bár ár szörnyen éhes voltam,és: hoppá, a kis mókus észre se vette, hogy itt ülök, olyan közel merészkedett, hogy a kezemmel megfoghattam, a kísértés nem hagyott nyugodni, a mókus nyakát simogattam, és hirtelen, mintha nem is én vezérelném magam már a fogaim is benne voltak a mókus nyakában...éreztem ahogy egy kis életerő tér belém, de akkor megpillantottam vkit az erdőben, eldobtam a mókus tetemét, de akkor már késő volt, lassan kirajzolódott egy 20éves forma nő alakja, kétségbeesett tekintetén láttam, hogy mindent látott, hirtelen én is kétségbeestem, a nő csak jött közelebb felém, de mostmár bátran, szerintem inkább kiváncsi volt, mint bosszús, de én akkor is megijedtem tőle, ez volt az első eset, hogy megláttak étkezés közben, kétségbeesetten kiáltottam Sonja felé: -Sonja, gyere ide kérlek, siess!!!- a lány mintha most megállt volna, de közel volt hozzám, nagyon közel, én csak hátrálltam, hogy minnél távolabb kerüljek tőle, és a halott mókustól... |
Sonjára néztem, majd a késre. Remegő kézzel vettem el tőle a tőrt.
Előtőrt belőlem a gondolat, utoljára teszelány szájához emeltem a vérző karomat.
- Igyál, nem lesz semmi baj!
Sonja szerint szükséges volt a "szíverősítő". Én ezt kevésbé gondoltam így. Sonja sosem viselkedett még így, makacs volt és gyakran szívetelen . Biztos voltam benne, hogy az öreg házaspár megölése volt rá ekkora hatással.
Hátra néztem, és láttam a rémült Allie-t az erdő felé rohanni. Sok volt ez neki is és nekem is.
Eldöntöttem, hogy meg kell fontolnom, hogy elhagyjam egy időre teremtőm. Túlságosan is függtem tőle, és ez az egész néha az idegeimre ment. Nagyon rossz kedvem volt. Az egész lakomához nem volt kedvem.
Eszembe jutott, hogy talán, mikor Sophie újra külön utakra indul, vele tartok... |
Allie kitörése felkavarta az én érzelmeimet is. Megráztam a fejem, hogy helyrerakjam a gondolataimat, újra a karomban tartott kislányra koncentráltam. Az aranyozott nyelű kést az övemen hordtam. Mély levegőt vettem, ráillesztettem az élét a csuklómra, majd végighúztam rajta. A kiszivárgó vért a gyerek szájába csorgattam. Hallottam, ahogy szívdobogása felerősödik. A kést Alessának nyújtottam. |
Megdöbbenve álltam, ők 2en annyira uralták a helyzetet, én meg csak álltam lefagyva, szerintem Sonja is észrevette rajtam, mert nem osztott rám semmilyen feladatot. A két kisgyermek láttán eszembe jutott gyermekkorom, mikor apámat börtönbe zárták, és én is hasonlóképp védelmeztem öcsémet, csak talán mi nem voltunk ilyen fiatalok. Nem fogtam fel a helyzetet az emlékek csak úgy törtek fel: emlékszem mennyire szerettem az öcsémet, és az is eszembejutott, hogy mennyi év telt el azóta, és még csak nem is kutattam utánna...gondolataim kavarogtak, és az érzések, most előszőr hatalmukba kerítettek. Észre vettem, hogy Sonja érzi a kitörekvő érzelmeimet, mélyen a szemébe néztem, sarkon fordultam és elrohantam, be az erdőbe, nem messze, csak hogy elérjek egy nagyobb fát, a hátának támaszkodtam, és hallgattam az erdő neszeit, próbáltam megnyugodni, nem akartam, hogy a család így lásson... |
Kicsit előresiettem, hogy tudjak egy kicsit bámészkodni a városban. Közben folyamatosan figyeltem, hol járnak Sonjáék. Már kezdtem nagyon éhes lenni, de még mindig nem jöttek. Nem tudtam rendesen koncentrálni, így nem éreztem jelenlétüket. Elindultam az úton visszafelé. Közben egy gazdag ember leparasztozott, így az emberke "elköltözött". Sonjáéknak nyomát sem láttam. Végre egy háznál megpillantottam a nyomokat. |
-Csak pár percre, mi?
Kérdésemből próbáltam kiszűrni a gúnyt, kevés sikerrel.
-Ha most teleszívod magad, hova megy a lakoma?
Láttam a kölyök szemében, hogy a szavaim letörték a lelkesedését.
-Jajjj! Várjatok egy kicsit. Nem tudhatjuk, mennyien vannak.
A következő percben a házikó mellett álltam, lehunytam a szemem. Szívdobogás után füleltem.
//Tudjátok mi jutott az eszembe?? Na mi?? Mindjárt meglátjátok...:) //
Semmi. Megráztam a fejem. Újra. Semmi. Hirtelen nagyon halk, lassú dobbanás szólalt meg a fejemben. Először nem akartam elhinni, de aztán újra megdobbant a pici szív.
-Mi a...
Intettem Alessának és a kölyöknek, hogy maradjanak. Óvatosan beléptem a házba.
-Hallo... Van itt valaki?
Követtem a szívdobogást. Egy lakatra zárt pincéhez vezetett. Levertem a lakatot, és lerohantam a lépcsőn. A szívdobogás nem is egy embertől származott, hanem kettőtől... Az egyik, egy kislány 7 éves forma átölelte 5 évesnek tűnő hugocskáját. A kislány az ujját szopta, alig volt bennük élet.
-Alessa! Allie!- kiáltottam azonnal. Ahogy a kislányra néztem eszembejutott a szívet sarnyagató árván maradt kutya képe. Ha hazaérünk, elmegyek érte, biztosítottam lelkiismeretem. A két vámpír egész gyorsan odaért, akkor a kislány már a karomon volt. Hugocskáját Alessa vette ölébe.
-Figyelj rám...- fordultam Alessandrához komolyan-Ahhoz, hogy életben maradjanak... Ahhoz inniuk kell a vérünkből. A tiéd is elég neki-mutattam a hugocskára-Nem lesznek tőle vámpírok, de megerősödnek annyira, hogy beérhessünk velük a városba. Ennivalót kell vennünk nekik. |
| -még mielött beérünk a városba szeretnék enni egy kicsit, mégsem mehetek be ilyen fehéren, régebben emberek azt hitték beteg vagyok, és be akartak vinni egy kórházba!- vicces történet volt, ha eszembe jut, mindig mosolygok rajta, de nemis folytatom, sztem mindenki tudja, mi történt utánna...igen, látom mindenki szemében a gúnyos mosolyt...-nézzétek csak! milyen kis elhagyatott házikó ott balra, mi lenne ha betérnénk egy picit? csak pár percre? |
//Egy kicsit lökök a cselekményen, mert nagyon megálltunk!//
A város messze volt, de gyorsan haladtunk. A kölyök //ez tök jó jelző, ugy nem gond?// vérszomja egyre inkább érezhetővé vált. |
| Sophie és Allie pozitív kimenetelű megismerkedése megkönnyebbülés volt számomra. Rendkívűl örültem, hogy viszontláthattam első igazi gyermekem... Hiszen Kárhozat más volt... Allie arcszíne csak kicsit lepett meg. Talán mert még nem is evett... Sophiet is meginvitáltam egy kis városnézésre, kellemes vadászattal egybekötve. Persze csatlakozott. |
Már sok vámpírral találkoztam vándorlásaim során, de ez a vámpír lány valahogy más volt mint a többi, éreztem, hogy valami köze lehet Sonjához, és Alessához...ezt nem csak a megszólításból gondoltam, hanem a tekintetében is ez sugárzott. Hirtelen felém fordult, és kérdése kicsit sem volt meglepő...
-Mi még nem találkoztunk! A nevem Allie. Örülök, hogy találkoztunk, már sokat hallottam felőled...- még én is éreztem, hogy elmosolyodok,és egy kis "vér" is szökkenhetett az arcomba...milyen érdekes, egy mosolytól, még mi is elpirulunk. Jó érzés fogott el, örültem, hogy találkozhatok még egy családtaggal, és örültem ennek a kis örömnek is, ami még ebben az életben sem hagyott el... |
Sonja kérdésére halk sóhajjal válaszoltam, majd megszólaltam:
- Egész Európát végigjártam. Néztem az elvetemült, fiatal vámpírok műveit, akik persze elmenekültek előlem. Csupán eggyel volt szerencsém szemben állni. Éppen egy két éves kisbabát akart vámpírrá tenni. Ijedtében leejtette a kicsit, majd elmenekült. Utánaindultam. Füttyentett egyet, mire többen körülvettek. Azt hitték, legyőzhetnek. Ott hagytam őket. Azt gondolták, megijedtem. Az egyik szomszédos faluba jöttem. Aztán meguntam a magányt, és idejöttem. Gondolom nem bánjátok. Egyébként kihez van szerencsém? - fordultam az ismeretlen vámpírhoz, akiről rögtön megéreztem, hogy Sonja gyermeke. |
[33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
